Érdemes-e átugrani A Köztársaság fénykora 2. fázisát?

A Köztársaság fénykora első fázisa egy meglehetősen nagy cliffhangerrel ér véget, hőseink abszolút vereséget szenvednek, a reményt szimbolizáló Csillagfény Jelzőállomás megsemmisül, a Nihil pedig egy jókora darabot hasít ki a galaxisból. Az olvasó tűkön ülve várja a folytatást, a második fejezet viszont ehelyett 150 évet ugrik vissza az időben. Ez kissé megakasztja a történet folyamát és olyan érzetet kelt, mintha elölről kezdenénk az egészet, a kérdés csak az, megéri-e?

Bevallom, amikor immár jó két és fél éve belekezdtem a második fázisba, úgy éreztem, semmi kedvem ehhez. Az első fázis 9 könyve és alsó hangon 3 képregény-sorozata alatt megismertem egy sokrétű szereplőgárdát és kényelmesen belehelyezkedtem egy alaphelyzetbe. Ehhez képest a második fázis egy teljesen új szitu közepébe dob bele, egy politikailag is másképp összetett világba, 99 százalékban teljesen új karakterek részvételével. Olyan volt, mintha nem is ugyanazt a történetet olvasnám, ráadásul az első regényt, A megtévesztés útját Justina Ireland jegyezte, aki finoman szólva sem tartozik a kedvenc szerzőim közé.

Így hát meglehetősen nehezen sikerült belehelyezkednem ebbe az új korszakba a korszakon belül. Az első regénynek noha a története tetszett, irodalmilag egyáltalán nem nyűgözött le, és a második könyv, a Konvergencia is nagyon nehezen indult be. A végére viszont elkezdtek hozzám nőni a karakterek, mire pedig eljutottam A Jedha ostromáig, majdnem ugyanannyira beszippantott az egész, mint az első fázis esetében. Egy rendkívül lassú építkezésről van szó és egy összetett puzzle-ről, melynek darabjai nehezen kezdenek el összeállni, amint viszont elkezd kirajzolódni a kép, elkezd érdekessé válni a dolog.

A történetek második hullámára aztán teljesen irányt vált a dolog. A jedhai események és az azt követő történések amellett, hogy önmagukban is rendkívül izgalmasak, nagyon fontos hátteret biztosítanak mind a Nihil létrejötte, mind Marchion Ro és családjának célkitűzései kapcsán, melyek mind innen, illetve egy konkrét karaktertől, Marda Rótól származnak. Marda karakterfejlődése az egyik legjobb része ennek a fázisnak, melyet Cavan Scott A bosszú útja című regénye járat csúcsra, a Marvel fő képregénysorozatában és a többi regényben megismert jedi karakterek mind legalább annyira a szívemhez nőttek, mint az első fázis karakterei.

Egyértelmű, hogy ezzel a fajta időrendiséggel a Lucasfilm a saga trilógiáinak megjelenését, vagy méginkább a számos rajongó által preferált „machete” megtekintési sorrendet próbálta leképezni. Ez utóbbi kapcsán talán egy kis magyarázat is szükséges: ez a sorrend azt jelenti, hogy először az Egy új reményt és A Birodalom visszavágot kell megnézni, hogy az „én vagyok az apád” meglepetésként szolgáljon, ezt követően jöhet az előzménytrilógia, mely megteremti ennek a mondatnak és az eredeti trilógia alaphelyzetének a kontextusát, végül pedig az eredeti történetet lezárhatjuk A Jedi visszatérrel.

A Köztársaság fénykora első fázisának végén hasonlóan állnak hőseink, mint a lázadók A Birodalom visszavág zárásakor. Súlyos vereségeket szenvedtek el mind a status quo szintjén, mind személyes szinten, melynek révén a nézőt megöli a kíváncsiság, hogy hogyan állnak fel innen. A második fázis ezzel szemben az előzménytrilógia szerepét tölti be: hátteret ad a nihilnek, sok szempontból a Névteleneknek, valamint olyan koncepciókat és karaktereket is kifejt (pl. Azlin Rellt), amik és akik a harmadik fázisban, a fenti a analógia alapján a Köztársaság Fénykora A Jedi visszatérében, kulcsfontosságúvá válnak.

Ugyanakkor, ami működik filmeknél, az nem biztos, hogy egy ekkora lélegzetvételű történetnél is fog. Ennek elsődleges oka az, hogy egy ilyen sok könyvből és képregényből álló, összekapcsolt történet sokkal nagyobb elköteleződést kíván az olvasó részéről, aminek következtében (teljesen érthető módon) nem feltétlenül veszi ki magát jól az az elvárás, hogy tegyük félre az egészet és hat könyvön, valamint újabb képregény-sorozatokon keresztül teljesen más karakterekkel és konfliktusokkal foglalkozzunk.

A címben feltett kérdésre viszont mégis egy egyértelmű nemmel tudok válaszolni. Nem volt a legokosabb húzás a Lucasfilm részéről ez a fajta történeti struktúra, mert nem kifejezetten olvasóbarát, de a második fázis annyira fontos kérdésekre adja meg a választ, és végérvényesen egy annyira jó kerettörténetet mesél el (még ha irodalmilag kissé gyengébb is, mint az első), hogy úgy gondolom, az éra sztorijának teljeskörű, értő ismeretéhez elengedhetetlen. Hogy hogyan alakul át a Nyitott Kéz Útjának szervezete azzá a csoporttá, melyből később a Nihil lesz, hogy mi az a bizonyos ereklye, amit Marchion olyan nagy becsben tart és honnan származnak a Névtelenek? Ez mind olyan kérdés, mely elengedhetetlen a korszak komplett, átfogó történetének megértéséhez, és a második fázis ad rájuk választ. Ezeknek a történeteknek az ismeretében teljesen másképp tekintek már a Nihilre és Marchionra, és A sötétség szeme olvasása közben csak még erőteljesebben villannak be az összefüggések, ami egész egyszerűen egy remek élmény.

Így noha a Szukits által kiadott regények már relatíve nehezen beszerezhetők, én bátorítok mindenkit arra, hogy rágja át magát a második fázison, mielőtt beleugrik a harmadikba. Egy sokkal teljesebb élményt nyújtanak így az utolsó fejezet történetei, még akkor is, ha ez az elején egyáltalán nem egyértelmű. Nagyon sokáig és nagyon lassan építkezik ez a fázis, de a végén minden a helyére kerül, ami egy igazi érzelmi katarzissal ér fel.

About Author