A kilencedik jedi és a tematikai inkonzisztencia

Megérkezett a Star Wars: Látomások első spin-off sorozata, mely az első évadban bemutatkozott, majd a harmadik évadban folytatott A kilencedik jedi történetét fűzi tovább. Noha pár évvel ezelőtt, mikor még frissebb volt az eredeti epizód élménye, valószínűleg nagyobbat ütött volna a bejelentés, azért így is kíváncsian vártam a szériát, mert az egyik kedvenc Visions epizódomról volt szó. A végeredmény viszont kissé olyan, mintha a projekt mögött álló Production I.G. sem lett volna benne biztos, hogy mit is szeretne mondani ezzel.

Kopott kreativitás

Az eredeti Visions epizód legnagyobb erőssége az volt, hogy nem a már általunk ismert Star Wars világba próbálta beleszuszakolni a maga animés elemeit, hanem egy teljesen egyedi világot teremtett, mely ugyan inspirálódott a messzi-messzi galaxis részét képező egyes koncepciókból, de újra is gondolta azokat. Ezek közül a legizgalmasabb és történetmesélésileg is sok potenciált rejtő koncepció az volt, hogy ebben a világban a fénykardok színe aszerint változik, hogy ki veszi a kezébe, ezáltal a fegyver pengéje árulkodó a viselője szándékai felől.

A kilencedik jedi saját szériája is fontos részeként kezeli a fénykardok színének kérdéskörét, ám mintha kissé elfogyott volna az alkotók kreativitása. Újraértelmezés helyett itt már az esetek többségében konkrét történeti elemeket, helyszíneket, fordulatokat alkalmaz szinte egy az egyben a széria az eredeti filmekből, ami különösen az évad első felében eléggé izzadtságszagúvá teszi a dolgot. Juro Obi-Wan szerepe egyre egyértelműbb, ahogy halad a történet, ebből kifolyólag végzetét és utána következő szerepét kilométerekről lehet látni. La Zhima mester szerepe leginkább Galen Ersónak feleltethető meg, és akkor még nem beszéltünk az újabb Halálcsillagról, a Bibinről, ami a Yavin, Kara elrejtőzéséről az „Endoron” a gunganfülű libamajomewokokkal, ahol még motoros üldözés is van, no meg a droidhadseregről, aminek figyelmét a csapat egyik része eltereli, míg a többiek megsemmisítik a vezérlőt, melynek következtében leállnak a gépek.

Kissé mintha mostanra elfogyott volna az alkotók kreativitása, ami nem egy új, egyedi történetet, sokkal inkább egy Star Wars legjobb pillanatok remixet eredményezett egy réteg friss festékkel, ami kétségkívül szépen csillog, de fájdalmasan egyértelmű, hogy nagyon kevés eredeti ötlettel gazdálkodott ebben a körben a Production I.G.

És messze csillogott

A legnagyobb problémám viszont a sorozattal a fénykardok kérdése volt, mely az eredeti epizódban az egyik kedvenc ötletem volt, itt viszont látszólag teljesen inkonzisztens. Ennek elsődleges oka az, hogy behozták az ezüst fénykard koncepcióját, melyet a sorozat egészen a végéig egyfajta optimális, egyensúlyi állapotnak próbál beállítani, hogy aztán a fináléban ezt az elgondolást egy csavarral felülbírálja, ami viszont retroaktívan értelmetlenné tesz számos dolgot, ami a sorozatban történt.

Ahogyan a filmekben, úgy ebben a sorozatban is a jedik kék, zöld, lila és egyéb színes kardokkal rendelkeznek, míg a sithek vörössel. Ezek a pengék a használójukban lévő érzéseket, hovatartozásukat igyekeznek reprezentálni, és ennek a közepébe jön az ezüst fénykard. Erről először olyan kontextusban hallunk, hogy az üresség megtestesülése, viszont ahogy a képernyőn megjelenik, látszólag azt hivatott szimbolizálni, hogy az ezüst fénykard használója teljesen kizárja az érzéseit, nem engedi, hogy azok befolyásolják cselekedeteit és hagyja, hogy az Erő vezesse a mozdulatait, ezáltal amolyan ultra instinct jellegű állapotot elérve, aminek egyébként még a megjelenése is hasonló ehhez.

A probléma viszont elsősorban ezzel az, hogy a széria első körben úgy prezentálja ezt az egészet, mintha ez egyfajta felülemelkedés lenne a jediségen, miközben az általunk ismert jedik éppen ugyanezt vallják. Ezzel szemben a széria főellensége, Navaam, aki az egész galaxis leigázására törekszik egy általa nemesnek vélt szándék, a béke és a rend megteremtése érdekében, szintén megszerzi az ezüst fénykardot, miközben végig hatalmának növelésére, a vele ellenszegülők elpusztítására törekszik. Ez az Erő lucasi értelmezésében egyértelműen az önzést, a mások feletti hatalmaskodást, ezáltal echte a sötét oldalt jelenti, nem pedig valamiféle köztes állapotot, ahogyan azt sokáig Navaam maga is beállítani igyekezik. (Sőt már akkor is efféle elveket vall, amikor még nemhogy ezüst, de a jedikre jellemző kék színű a kardja, ami a sorozat saját belső szabályai szerint pozitív érzelmekre, önfeláláldozásra utal – a szerk.)

Az ezüst fénykardot Kara is megszerzi, mikor elméletileg megtanul uralkodni érzései felett, noha sok esetben pont ugyanolyan impulzívan viselkedik, mint ahogyan előtte. A végére a széria korrigálja az ezüst penge mondanivalójával kapcsolatos ellentmondást, mondván, valójában a pozitív érzelmekből meríteni nem rossz dolog, így Kara kardja visszatér az eredeti zöld színéhez, míg Navaam felfedi valódi természetét és kardja vörössé válik. Ez viszont azért sántít szerintem kissé, mert ez azt feltételezi, hogy nem a valós szándék és cselekedetek határozzák meg a penge színét, hanem a fegyvert forgató személy saját magáról alkotott percepciója. Ez viszont direkt szembe megy azzal, hogy korábban Kara kardja tudtán kívül színeződött vörösre, miközben ő maga fel sem fogta, hogy amit és ahogyan cselekszik, az rossz.

Hogyan is van ez?

Ennek tükrében megfogalmazódik tehát a kérdés, hogy mit is szimbolizál pontosan az ezüst fénykard? Részemről az egyetlen érthető válasz erre az, hogy az elidegenedést. Kara kardja azért vált ezüstté, mert első körben csak úgy tudta megakadályozni, hogy a haragja magával ragadja, ha az összes érzést teljes mértékben kizárta, míg Navaam esetében az empátia hiánya és a százszázalékos pragmatizmus volt az, ami az ezüst kardot felébresztette. Nem érdekelte, hogy kit tapos el annak érdekében, hogy célját elérje, majd a vörös penge akkor bújt elő, amikor a mélyben meghúzódó valódi természete felszínre tört. Az az üzenet, hogy ez egyértelműen rossz, szerintem fontos és helyes, ráadásul kissé a KoTOR 2 ikonikus „apathy is death” jelenetének mondanivalóját is magában hordozza.

Viszont az, ahogyan ezt a széria egésze alatt prezentálták, számomra baromira inkonzisztens volt, mintha a stúdió sem tudta volna mindig, hogy most végülis hová szeretnék kifuttatni ezt, és a fénykardok ezen meglehetősen sajátos működési módja is kissé gumiszabállyá alakult, úgy változott, ahogyan a történet megkövetelte. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy Navaam mégis mitől veszítette el a Kara elleni harcot, ha a lány elméletileg egyetlen vágást sem ejtett rajta? De ez már talán szőrszálhasogatás részemről.

Egyébként a karakterek és a közöttük lévő dinamika, valamint a vizuális stílus így is elviszi a hátán a sorozatot és eléri, hogy ne fulladjon érdektelenségbe. Noha a főhős, Kara engem többször irritált, mint ahányszor szívesen néztem, a mellékszereplők, mint Ethan vagy Homen egészen hozzám nőttek a végére, a személyes kedvencem viszont Nagyapó, a vén pilótadroid, akivel mindenki mindig kiabál, hogy mégis mi a francot művel, miközben ezerszer bebizonyította már, hogy pontosan tudja, mi a francot művel.

Nektek hogy tetszett A kilencedik jedi saját sorozata? Mindenképp írjátok meg kommentben!

About Author