A zárótrilógia komponensei

Idén, új évünk végén már 5 éves lesz a Skywalker kora, az ötödik éve lesz annak, hogy lezárult a Skywalker saga harmadik, s valószínűleg utolsó felvonása. Hiába repültek azonban azóta az évek, s jöttek újabb és újabb sorozatok, animációk és egyebek, a zárótrilógia továbbra is viszonyítási pont maradt a rajongók körében, különösen sajnos negatív szempontból. Sokat és sokszor vitatkoztunk róla, s valószínűleg fogunk is még. Jó volt-e a sztori, a karakterek, a rendezés vagy a forgatókönyv? Túlzottan újított, vagy szolgalelkűen másolta a régit? Megállták-e helyüket az új epizódok mozifilmként, moziélményként? Mit adtak egyáltalán George Lucas korábban megálmodott világához? Nos, elemzésemben e filmek „starwarsosságát” igyekszem vizsgálni, komponenseire szedve!
A sci-fi
Persze, mi rajongók jól tudjuk, hogy a Csillagok háborúja inkább űropera, űrmese vagy űrfantasy, sokan mégis a sci-fik közé sorolják ezen franchise-t is, mely bizonyos szemszögből szintén megfelel a valóságnak: űrhajók, hiperűrutazás, robotok, s különféle fajú idegen lényeg egyaránt esszenciális elemei ennek a világnak. A sci-fi elem az előzménytrilógiában még inkább kidomborodott a klónok, a droidhadsereg, illetve az Erő fizikai magyarázata (midichloriánok) révén, majd azóta különösen az Andor sorozat tette igazán erős science fictionné ezt az univerzumot. A zárótrilógiából sem hiányzik azonban a sci-fi, sőt a meglévő paneleket és (ál)tudományos hablatyokat is sikerült tovább bővíteni: olyan új elemekkel felfrissítve a franchise eddigi „nemlétező” fizikáját, mint a hiperszökkenés vagy a hiperűrbéli nyomkövetés. Az elmúlt évek filmjei és sorozatai igazán (gondoljunk itt még a Solóra vagy az Ahsokára), olykor felrázták, máskor megrázták a hiperűrről alkotott eddigi ismereteinket, s ebben a zárótrilógiára is fontos szerep jutott, a fentebb említetteken felül gondoljunk meg a Starkiller bázis hiperűrön átható gyilkos energianyalábjaira is. S szintén megrázta az eddigi „galaktikus fizikatudásunkat” a Holdo-manőverként elhíresült, különben remek jelenet is.

Mindezek ellenére azonban a zárótrilógia filmjei véleményem szerint az eredeti trilógia által lefektetett misztikusabb, fantasysabb megközelítésnél maradtak.
A varázslat
Mert a Csillagok háborúja bizonyos szemszögből nézve mégiscsak egy fantasy, egy mítosz, fénylő spádékkal hadonászó varázslókkal. Az előzménytrilógia ugyan ebből egy kicsit elvett, a zártrilógia ez esetben viszont visszatért az eredeti kerékvágásba, újabb elemekkel bővítve az Erő misztikumát (amelyet tavaly az Ahsoka sorozat is tovább fokozott). Ebből a szempontból magam pozitívnak látom az új erőképességek bevezetését, akár az egyből már a VII. epizód elején látott energianyaláb-megállításról és a Kylo-féle elmeolvasásról legyen szó, akár a sokszor kritizált Erő-gyógyításról. Így van ez, az újabb elemek, újabb adalékok elfogadása lassabban megy (gondoljunk megint csak az Ahsokára). Az Erő misztikuma leginkább a VIII. és IX. epizódokban teljesedett ki, gondoljunk itt az idős Luke beszédére az egyensúlyról, vagy éppen a Rey és Kylo között kialakuló diádról, ami talán a legjelentősebb adaléka a zárótrilógiának. Ráadásul a két karakter között kiépült diád abból a szempontból is jelentős, hogy ez talán a trilógia kovásza, az az elem, amely csírájában talán már Az ébredő Erőben is tettenérhető, s ami szépen bomlik ki a IX. részre. A Skywalker kora mindemellett a fantasy elemet a „sötét mágiával” a sith lore bemeelésével is bővítette, gondoljuk az Exegolon megkezdett lélekátvivő szertartásra, a régi sith nagyurak szobraira vagy akár a sith tőrre is. A IX. epizód kifejezetten fantasys-kalandfilmes alkotás lett, aminek egy ugyancsak sokat kritizált eleme, a csillagrombolón végigszáguldó orbak-had, avagy a galaktikus lovasroham.

A hősök útja
Az eredeti Star Wars trilógia a 20. század egyik legfontosabb modern mítosza, mely klasszikus archetípusokkal dolgozik, melyeknek megfelelőit akár a régi mitológiákban, népmeséinkben, vagy épp más olyan modern mítoszokban is megtalálhatjuk, mint A Gyűrűk ura, vagy a Harry Potter [ezt Füzessy Tamás Tolkien-kutató egy remek előadásban mutatta be évekkel ezelőtt]. Ilyen archetípus a „szegénylegény” főhős, a világ háta mögül érkezett „senki”, egy jószívű fiú, aki kalandos útra indul, melynek végén legyőzi a gonoszt. Frodó, Harry Potter és Luke Skywalker nem véletlenül hasonlítanak annyira, a klasszikus HŐS útját járják be. Az ifjú Luke története különösen népmesei az Egy új reményben: a családját és mindenét elveszítő, a világvégéről érkező jelentéktelen szegénylegény, akiben titokban nagy erők szunnyadnak, aki megmenti a hercegnőt, s leszámol a gonosszal. Emlékezzünk, akik először látták ezt a filmet és csak ezt a filmet, azoknak fogalma sem volt még a Skywalker-dinasztiáról és egyebekről. Luke ebben a filmben egy ugyanolyan titokzatos senki még, mint Rey Az ébredő Erőben.

Rey ugyanis szintén a hősök útján halad, olykor bukdácsolva, megkísértve, és elesve is (s már csak emiatt sem Mary Sue karakter). Eleinte egy világvégéről induló „senki”, ahogy azt Az utolsó Jedikben Kylo ki is mondja róla, ám mégis ő lesz a világ reménysége. Ez talán a legfőbb, mindannyiunk szívében lévő archetipikus hős, a közülünk való kisember, akiben benne rejlik a hatalom, és a jó igazi bajnoka lesz. Az hogy Rey nő, ebből a szempontból csak egy kicsi csavar, s emlékezzünk, már Leia se az az archetipikus megmentendő hercegnő volt, nagyon nem. Az pedig, hogy a IX. részben kiderül, hogy Rey valójában Palpatine leszármazottja egyrészt ugyan racionalizálja Rey titokzatos hatalmát, másrészt egy efféle fordulat nem idegen a hősök útján sem, különösen nem a Star Warsban, ahol kiderült, hogy az ifjú párafarmer parasztlegény apja maga Darth Vader (de akár Harry Potter és Voldemort szövevényes előtörténetére is gondolhatunk…).

A Sötét Nagyúr
Mindemellett érdekes utat jár be a zárótrilógiában az archetipikus elemi gonosz, a „Sötét Nagyúr” karaktere. Eleinte Snoke felvillantásában találjuk meg ezt a jól ismert gonoszt, hogy aztán Az utolsó Jedik váratlan fordulata ezt elvegye tőlünk, figyelmünket Kylo Ren felé terelve, s majd a Skywalker kora visszaadja nekünk, Palpatine személyében. Nos, Palpatine visszahozása egy újabb vitás pont lett, mindenesetre ha jobban megnézzük már nem annyira random. Ha a klasszikus trilógiát nézzük, a titokzatos sötét uralkodót csupán említik, A Birodalom visszavágban egy rövid jelenetre mutatják, s ereje teljében csupán a zárófilmben fedték fel. Az előzménytrilógia is picit hasonló, Palpatine és a titokzatos Sidious azonossága bár nekünk ismert, hőseinknek csak az utolsó filmben lesz nyilvánvaló. Palpatine tehát mindkét trilógiában amolyan háttérben meghúzódó főgonosz, a titokzatos manipulátor, aki teljes valóját csupán az utolsó részben fedi fel, addig kisebb gonoszokkal, amolyan végrehajtókkal kell megütköznie hőseinknek, s ide beillik Vader, Tarkin, Maul, Dooku vagy Grievous is. Ilyen kisebb „boss” valójában Snoke is, ahogyan Kylo Ren is, mégha utóbbi lényegesen fontosabb és bonyolultabb karakter az elemi, archetipikus gonoszt megjelenítő Palpatine-nál, ahogyan természetesen Vader is az.

Palpatine-féle Sötét Nagyúr karakter annyira alapfigura, mint maga a hős, gondoljuk itt Sauronra vagy Voldemortra: előbbivel a hős, Frodó valós párbajt nem is vív, útját az emberei akadályozzák, utóbbi pedig ugyanúgy lassan és sokára fedi fel magát a hét kötet során, ahogy Palpatine az egyes Star Wars trilógiákban. Ebből a szempontból Palpatine visszahozása nem volt fölösleges: míg az eredeti trilógiában a titokzatos, ismeretlen Sötét Nagyurat elég volt említeni, belengetni, az előzménytrilógiában már ezt nem lehetett, hisz ismertük. A zárótrilógiában itt is továbbléptek, az eddigre jól ismert Sötét Nagyurat Snoke „mögé rejtették”, de aláhúzva, hogy végig ő állt a háttérben. Ezen archetipikus gonosz helyett persze valami új ellenfelet is kreálhattak, ám ezzel a húzással, végérvényesen Sheev Palpatine lett a Star Wars legjelentősebb elemi gonosza.

Mindemellett az eredeti trilógia legemblematikusabb antagonistája továbbra is Darth Vader, a tragikus sorsú, ám a végén jó útra térő szörnyeteg: akinek az útját végül reprodukálta Kylo Ren. Efféle karakterek például az előzményfilmben nem voltak, sem Maul, sem Dooku, sem Grievous karakterét nem bontották ki a filmek (csak később, az animációk). Hogy megint a sokat emlegetett másik két modern mítoszra tekintsünk ki: A Gyűrűk ura is több kisebb ellenfelet vonultat fel Frodóék elé, ahol Szarumán személyében a „Sötét oldalra átállt” hőst láthatjuk, ahogy valójában Gollamnál is, s érdekes módon utóbbi az aki legalábbis tetteivel a jó végső győzelmét segíti. A Harry Potter világából Pitont hozhatjuk fel analógiának, bár őt mi olvasók, és a történet hősei hiszik csak gonosznak, mindenestre így is valamiféle megváltás-sztoriban van részünk, ő a hőseinkért életét adó antagonista.

A mentor
Az utolsó archetipikus karakter, amit érintek az a mentoré. A bölcs öregé, aki segíti, tanítja hősünket. Gandalf, Dumbledore és az öreg Ben Kenobi egyaránt efféle archetipikus mentorok. Kenobi és később Yoda ráadásul száműzött mentorok is, hasonlóképpen Luke Skywalkerhez a VIII. epizódban. A mentorok tanítják, segítik a hőst, ám gyakran meg is halnak eközben, feláldozzák magukat a jóért, a hősért: legyen szó Gandalfról, Dumbledore-ról, vagy éppen Ben Kenobiról. Az előzményfilmekben, az ifjú Anakin Skywalker történetében e bölcs mentor Qui-Gon Jinn, aki szintén életét adja a jóért, már az első filmben, ám A Sith-ek bosszúja végén megtudjuk róla is, hogy visszatért a halálból (mégha a konkrét Qui-Gon – Yoda párbeszédet végül sajnálatos módon ki is vágták a filmből), ahogyan Ben Kenobi és Yoda is visszatért erőszellemként az eredeti trilógiában, s ahogyan Gandalf is Fehér Gandalfként A Gyűrűk urában. S bár a Gandalf-koncepciót a Star Warsban ma már leginkább Ahsoka Tano karakere testesíti meg, aki az Ahsoka sorozatban is megjárta ezt az utat, de az erőszellem koncepció mögött is hasonló visszatérés rejlhet.

Mi a helyzet a zárótrilógia mentoraival? Sokan Luke Skywalker karaktere miatt haragosak ezekre a filmekre, hiszen benne látják a Gandalf, Ben Kenobi, vagy Qui-Gon Jinn féle mentort. Véleményem szerint azonban a klasszikus trió, Luke-Han-Leia mindegyike mentor szerepet tölt be a hős mellett, az első filmben Han, a másodikban Luke, a harmadikban pedig Leia. Nem is annyira Star Wars idegen ez sem, már az eredeti filmekben is második mentorként tűnik fel Yoda alakja, de igazán formabontó az előzménytrilógia volt, ahol az elemi gonoszból, Palpatine-ból fabrikált Lucas mentort Anakin mellé, ami egy zseniális húzás volt ezekben a filmekben. Térjünk azonban vissza Luke útjának mentoraihoz: Ben Kenobi volt a klasszikus mentor, Yoda szerepe kicsit más, ő száműzetés rejtekében meghúzódó bölcs öreg, a vonakodó tanár, akit fel kellett keresni, s akit meg kellett győznie a hősnek, hogy egyáltalán méltó a tanítására. Yoda az, aki keményebben, elutasítóbban bánik a hőssel, kapcsolatuk nem olyan sima, s a hős faképnél hagyja. Nos, ha ezeket jobban végiggondoljuk Az utolsó Jedik Luke-jára ismerünk, aki nem egy Kenobi-féle alak Rey életében, hanem egy Yoda. Az eldugott, ismeretlen földön élő flúgos vagy éppen mogorva bölcs varázsló, a vonakodó tanár, akitől sokat tanulhat hősünk, de az meg sem várja a tanítás végét. Valószínűleg nem véletlen, hogy az Ahch-Tón Yoda, s nem Obi-Wan jelent meg Luke előtt egy utolsó leckére, Luke ugyanis Yoda útját járta. Ráadásul e jelenet azért is fontos, mert Luke és Yoda kapcsolatát is betetőzte: Yoda nem fejezte be Luke tanítását, s fel sem áldozta magát tanítványáért, hanem remetesége mellett kitartva, ágyban, párnák közt hunyt el a döntő csata előtt. Az utolsó lecke, és a sorsfordító tanítása azonban végre pontot tett az i-re. Luke már többet tett mint Yoda, ő a végén ötvözte magában két mestere tettét: feláldozta magát a hősökért, de úgy, hogy remeteségét sem szakította meg vele.

Na de ha nem Luke Skywalker, akkor ki volt a Kenobi-, illetve Gandalf-szerű mentor a zárótrilógiában. Véleményem szerint Han Solo. Ez volt a zárótrilógia mentor-fordulata (ami még mindig nem annyira felforgató, mint az előzményfilmeké), nem egy erőérzékeny bölcs „varázsló” lett a mentor, hanem egy öreg csempész, egy megtört szívű apa. Han volt az aki maga mellé vette Reyt (fel is ajánlott neki egy helyet a Falconon), a „vezéráldozat”, aki a hősök szempontjából meghatározó halált halt az első filmben, mint Ben Kenobi vagy Qui-Gon, s aki a végén valamilyen formában visszatért a halálból. Han megjelenése a IX. epizódban nemcsak a rajongók szívét dobogtatta meg, hanem a hős útja szempontjából is meghatározó volt, csak éppen nem Rey, hanem Ben Solo hőssé válása számára. Ahogyan különben Leia is, aki csak a Skywalker korában vált Rey igazi mentorává, pót-tanítójává, s akinek önfeláldozó halála szintén sokat tett az események jóra fordításában. Mindazonáltal Leia a korábbi filmekben is mentor volt, csak épp Poe Dameron útját egyengette.

Egyéb komponensek: a politika, a háború, a western és a szamurájfilmek
Sok-sok elemre lehetne még cincálni a zárótrilógiát, de mivel cikkünk már így is elég hosszúra nyúlt, csupán négy további tényezőre szorítkozom, amelyek a sci-fi, a fantasy és a mitikus elemek mellett meghatározó tényezői a Star Wars „feelingnek”. Az első a politika. Ezt egyértelműen az előzményfilmek járatták csúcsra, mely egyfajta politikai fantasyként is felfogható, a hős bukásának története mellett, egy diktatúra kiépülése is esszenciális része a történetnek. Az eredeti trilógia ennél visszafogottabb, de az sem nélkülözi a politikát, már az Egy új reményben is szó esik a szenátus feloszlatásáról, s maga a sztori is a vietnámi háború allegóriája, s egy elnyomó militáns rezsim elleni forradalom története. A zárótrilógia alap politikai koncepciója is érdekes ugyan, egy katonai junta felemelkedése a veszélyt komolyan nem vevő korrupt Köztársaság miatt, azt azonban alig-alig mutatják meg a filmek, még az ezt picit jobban megvillantó rövid kis jelenetet (melyben Leia egy fiatal lányt küld követként az Új Köztársasághoz) is kivágták a VII. epizódból. Emellett talán Az utolsó Jedik háborús héjjákra utaló párbeszédét lehetne kiemelni politikai tanulságként, de a zárótrilógia óvatosan kevés politikához nyúl, nincs is benne igazi politikus hős, mint a fiatal Leia, Mon Mothma vagy Padmé. Itt katona mindenki, katonai vezetők, katonai konfliktus, nincs is igazán „polgári szárny”.

S ha katonaság, természetesen egy Star Wars nem nélkülözheti a háborút. Az eredeti trilógia egy polgárháború története, amelyet szedett-vedett lázadók, bátor vadászpilóták vívtak egy jól szervezett, roppant birodalmi hadigépezettel szemben. S végül Dávid legyőzte Góliátot. Az előzménytrilógia némileg más, inkább „Star Politics”, mint Star Wars, sokkalta jobban megmutatta egy háborús konfliktus politikai hátterét, mint magukat az ütközeteket: ez inkább A klónok háborúja animációs sorozatban teljesedett ki. Persze azért így is jutott némi csatára is idő, bár a közkatonák bátor harca helyett olykor inkább a jedik kerültek előtérbe (geonosisi csata), vagy a konkrét ütközetet „elbohóckodták” komikus jelenetekkel (naboo-i és coruscanti csata). Az előzményfilmekben a hős vadászpilótákra is kevesebb súly jutott, bár az első részben, a Baljós árnyakban fontosabb szerepet kapott Ric Olié csapata. A klasszikus trilógiában a második világháború légi csatái inspirálta ütközeteknek nagyobb szerep jutott, a yavini és a hothi csata is ide sorolható, vagy az endori ütközet vágóképei is. A zárótrilógiában az arányeltolódás hasonló mint az előzményekben: a lázadó vadászpilóták az első filmben jelentősek, lényegében újrajátszák a yavini csatát a Starkilleren, míg később a légicsaták háttérbe szorultak. Az utolsó Jedik crati csatája (mielőtt Luke megérkezik) vagy az exegoli ütközet finoman szólva sem túl acélos. Ami viszont számomra üdvös újítás, hogy ebben a trilógiában egy nemjedi vadászpilóta is főhős lehetett: Poe Dameron egyfajta Wedge Antillesbe oltott Han Solo.

S ha már Han Solo, nem mehetünk el a Star Wars egy további lényeges kelléke, a western és az alvilág mellett. Az előzményfilmek esetében ez is főleg a Baljós árnyakban érhető tetten, ahol a Tatuin egy újabb oldalát ismerhettük meg, míg a II. rész az alvilág egy másik oldalát villantotta fel, a Coruscant mélyén. A zárótrilógia mindhárom filmjében kapunk egy-egy kantina-jelenet imitációt, ám ezek közül talán csak a Kijimi hoz valamint a klasszikus Star Wars csempészvilágból. Amihez Poe karakterét is meg kellett variálni, sebtében „hansolósították”. Mindemellett, ahogy A klónok támadása a galaxis egy újabb szeletét villantotta fel a coruscanti alsóbb szintekkel, úgy Canto Bight kaszinója is egy eddig nem látott részét mutatta meg a kétes életű személyeknek: a gazdagok és gazdag bűnözők világát. A Star Wars igazi, westernes-alvilági hangulatát, azonban csupán A Mandalóri és a Boba Fett könyve kapta el igazán. A western mellett a szamurájfilmek is fontos inspiráció voltak Lucasnak, s talán ez a hatás is inkább a Dave Filoni és Jon Favreau nevével fémjelzett élőszereplős sorozatokban ment tovább. A mentor kapcsán sok szó esett Ben Kenobiról, ő is amolyan szamurájfilmes mester, s természetesen a fénykardpárbajokat is inspirálta ez a világ. Talán leginkább új elemként a IX. epizódban látott helyreállított Kylo-sisakot, és a kincugi-technikát említhetjük meg, mely azóta más formában az Ahsokában is felbukkant.

Zárszó
Minden bizonnyal sok-sok egyéb tényezőt fel lehetne még hozni, a zárótrilógia elemzése során. Azt látjuk azonban, hogy többnyire megtalálhatók benne azok az elemek, amelyek a Star Warst Star Warsá teszik, illeszkedik az univerzum komplex hangulatához. Tegyük hozzá, hogy ez annak is köszönhető, hogy sorvezetőként használta az eredeti trilógiát, s igyekeztek ügyelni arra, hogy egyik irányba se billenjen el a mérleg, illetve ha elbillent, visszabillentsék a következő filmmel. Ez persze hátrányként is felfogható, a zárótrilógia korántsem újított annyit, mint az előzmények, ennek ellenére tudott hozzáadni akár in-universe, akár történetmesélési szempontból is új dolgokat a franchise-hoz, úgy hogy a régi sémákhoz is igyekezett illeszkedni. Az, hogy mikor, melyik volt az erősebb, az persze filmenként is változott.
(A nyitóképen a Skywalker trilógia hősei a Kef Biren a második Halálcsillag romjai előtt. Forrás: Star Wars.com)