A yuuzhan vong háború vége – Elolvastuk a The Unifying Force kötetet
A New Jedi Order (a továbbiakban NJO) könyvsorozat 1999-ben indult R. A. Salvatore Vector Prime című regényével, s 2003-ig futott, tehát körülbelül egyidős az előzménytrilógiával. A tizenkilenc regényből, illetve további novellákból álló sorozat a yuuzhan vong háborúkat dolgozta fel, a Yavin után 25 és 29 között zajló konfliktus egy igazán újszerű fenyegetés elé állította a klasszikus trilógia hőseit, s gyermekeiket. A nagy finálét a Star Wars egyik közkedvelt írója, James Luceno jegyzi, aki igazán remek lezárást adott a monumentális történetfolyamnak.
Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy még nem olvastam el az összes regényét a szériának, kissé szemezgetve (az általam kedvelt írók művei, a nagy egész számára fontosabb művek) haladtam-haladok, ahogy éppen kedvem telik. Luceno könyve azonban egyértelműen a lezárás, ellenben úgy gondolom, hogy nem kell az összes NJO regényt elolvasni ez előtt a könyv előtt, a különféle visszautalások jól magyarázzák meg a helyzetet, amennyiben az olvasó tisztában van a fő történetszálakkal. Szintén meg kell jegyeznem, hogy bár elismerem Luceno fontosságát az írott Star Wars szempontjából (legyen szó akár Legendákról, akár kánonról), nekem nem tartozik a kedvenc íróim közé, valahogy nem jön át. A The Unifying Force viszont egészen tetszett tőle, talán éppen azért mert Leia, Luke, Han vagy éppen Jacen, Jaina és Mara hozzám közelebb álló karakterek, mint Plagueis vagy épp Tarkin.
A könyv varázsa tehát számomra egyrészt a korszakban, az endori csatát követő Legendák világában, másrészt pedig az általa elregélt esemény fontosságában rejlik. Ha valamelyik Star Wars regény nem filler, akkor ez az, egy galaxis sorsát meghatározó, könyvek sorozatán folyó háborút zár le. Igen, a yuuzhan vongok ellen, akik koncepcióját lehet szeretni, lehet utálni, de annyit mindenesetre el kell mondani, hogy mindig jó egy olyan fenyegetést látni a Star Warsban, ami túlmutat a jedik vs. sith-ek ellentéten. Persze, lehet hogy a biotechnológiát túltolták, illetve néhány ötlet eléggé elborult, ennek ellenére sikerült egy izgalmas konfliktust felvázolnia a történetnek, olyan jól megírt és érdekes negatív karakterekkel, mint Nom Anor. Aki lényegében végig a legfontosabb vong, még akkor is ha se nem hadvezér, se nem főúr. A kötet nagy csavarját nem elszpoilerezve azt is rögtön hozzá kell tenni, hogy a vongoknál sem minden és mindenki az, aminek látszik.
A történetfolyam másik vitatható pontja a Zonama Sekot, az élő bolygó. Ez a koncepció valóban más, mint amit a Star Wars galaxisában megszoktunk, mindenesetre szépen belesiklott a vongokkal kapcsolatos miliőbe és kicsit mégis az Erőhöz kötötte ezt a különös galaxison túli fajt is. És így legalább a jedik is többek lehettek, mint puszta katonák, akik annyival különbek mezei fegyverforgató társaiknál, hogy több vonggyilkolást képesek abszolválni. A Sekot az Erő újabb aspektusaira is reflektál.
A könyv főhősei természetesen a megszokott karakterek, főleg Han Solo, Leia Organa, Luke Skywalker, valamint Han és Leia ikrei, Jacen és Jaina. Bár a készítők szerint Jacen az egész NJO főhőse, azért én itt is inkább a klasszikus karakterek súlyát érzem. Kifejezetten tetszettek Jaina fejezetei, különösön amikor a Twin Suns osztag pilótájaként került az események sűrűjébe. Persze kisebb szerep jut Landónak, Jagged Felnek, Wedge-nek, és másoknak is, azért ez a regény is a Skywalker-Solo család története. Talán Han és Leia kalandjait emelném ki különösen, az ekkorra már idősödő házaspár természetesen mindig belecsöppen a legveszélyesebb szituációkba és a legjelentősebb kalandokba, s ez még mindig jól áll nekik! Lényegében a kettejük, illetve Jaina szála az igazán dinamikus, míg Luke és Jacen a könyv nagy részében a Zonama Sekoton tartózkodik.
Ezeket elmondva érdekesnek tűnik a regény legeleje, ahhoz képest, hogy mekkora nagy eseményeket mesél el, kifejezetten lassan indul, egy elsőre marginálisnak tűnő nézőpontból: egy yuuzhan vong fogolytáborból, ahol Pash Cracken és Judder Page irányítják a foglyokat, s juttatják ki társukat egy fontos üzenettel a Galatkikus Szövetség számára. A nyitány persze meglehetősen Star Warsos, bár talán a jenet fogoly menekülése túlságosan hosszúra sikeredett, különösen annak fényében, hogy küldetése sikerét követően több szerepe nem igazán lett a történetben. Nem mondható el ez azonban Crackenről és Page-ről, akik végülis így vagy úgy, de oroszlánrészt vállalnak a Coruscant felszabadításában: nagyon szimpatikus karakter lett mindkettő. Ugyancsak kiemelném a Galaktikus Szövetség stratégáját, és effektív katonai vezetőjét Traest Kre’fey admirálist, akit már Michael Stackpole Dark Tide duológiájában megkedveltem, örülök, hogy a záróregényben is meghatározó szerepet kapott.
A történet jól felépített, érdekes és izgalmas, mely négy nagy részre bomlik. Az eseménydús első részben az említett fogolyszökést követően kapunk egy újabb rabszöktetést, egy ostromot a Caluulán (melyben Han és Leia épp belecsöppen), egy beszivárgó akciót (megint Hannal és Leiával), egy titkos vírus jelentette fenyegetést, illetve egy nagy űrcsatát a Galaktikus Szövetség ideiglenes központjának számító Mon Calamarinál (ez már Jaina története). A pörgős nyitányt követően a második felvonásban nagyobb szerepet kap a Zonama Sekot és az ott tartózkodó jedik, valamint a fogoly, s egyre inkább jó oldalra álló yuuzhan vong pap, Harrar története. Harrar különben igazán jó karakterré vált a regényben, s az ő szemén keresztül, valami mélyebbet is megismerhettünk a yuuzhan vong „néplélekről” és szomorúan erőszakos múltjukról is. Míg Nom Anor szemén keresztül a népe vezetőjén egyre inkább elhatalmasodó megalomán őrületet pillanthatjuk meg. A harmadik rész már a nagy csata, Coruscant visszafoglalásának grandiózus pillanata. Ez is több szálon fut, a jedik egy része a Zonama Sekoton harcol, élő hajókat vezetve a vongok ellen, míg a Galaktikus Szövetség bakái, valamint Luke Skywalker kis jedi csapata Coruscant felszínén törnek előre, hogy megállítsák a vongokat vezető Shimmrát. Természetesen Han és Leia ez úttal is ott van az események középpontjában, az ő feladatuk a Coruscantot átformáló dhuryam megállítása. Az talán nem meglepő, hogy a jók győznek, ám az mindenképp kiemelendő, hogy a végén egy érdekes csavart is kapunk, s az utolsó csatában valóban több ízben is meghatározó szerepet játszik Jacen Solo, megmutatva, hogy immár egy fiatalabb generáción kell legyen a hangsúly. Az utolsó etap már a békés rendezés és érzelmes lezárás (nagyon szépre sikerültek a zárófejezetek!), ahol végülis a jedik valóban a béke őreiként, és nem katonatisztekként vagy politikusaként zárják le az egész galaxist felforgató háborújukat.
A regény méltó lezárást adott egy grandiózus, majdnem húsz könyvön át futó sorozatnak, s Luceno igazi „grand finale”-t alkotott, amolyan Végjáték a Star Warsban: kisebb-nagyobb pillanatokra felbukkan mindenki, aki számít: Wedge Antilles, Tycho Celchu, Keyan Farlander, Talon Karrde, Booster Terrik, de még Wes Janson vagy Bhindi Drayson is, ahogy Pellaeon főadmirális, Tenel Ka, Bel Iblis, Tekli vagy Kyle Katarn, de még Boba Fett is előkerül. Igazán jó ennyi, innen-onnan ismert kisebb-nagyobb Star Wars karaktert „együtt látni”, újfent cáfolva azt a közhelyet, hogy a Legendáknál nem figyeltek volna a kohézióra és kontinuitásra.
Összességében tehát egy méltó lezárást kapott a messzi-messzi galaxis egyik legjelentősebb könyves konfliktusa, ahol bár továbbra is a régi trilógia hősei, Luke, Leia és Han lopják el a show-t, de szépen felépítgették a következő generációt is, különösen a tragikus sorsú Jacen alakját. Az általam olvasott e-book végén ráadásul egy interjú is helyet kapott a sorozat agytrösztjeivel, illetve Lucenóval, melyből megtudhattam, hogy mekkora gyűlölethullám irányult szegény Salvatore-ra Csubakka halála miatt, ami pedig nem is az ő döntése volt, de azt is, hogy az első tervekben Luke halálával kacérkodtak a készítők a „családi kutyus” vuki helyett, ám George Lucas ezt megvétózta. Ja és, hogy a yuuzhan vong név egy francia-thai étterem, és az ott szolgált tea nevének kicsit elformált változata!
About Author
