Még soha egy Star Wars könyv sem húzott fel ennyire

A Köztársaság Fénykora egy rendkívül érdekes projektnek indult és továbbra is nagyon kedvelem, jellemzően időszakosan térek hozzá vissza. Jelenleg kegyetlen hirtelenséggel vágom át magam a harmadik és immár egyben utolsó fázison és már csaknem az egész ciklus végére értem. Egy ideje azonban érlelődik bennem a gondolat, hogy valami kissé lehúzza ezt az egyébként szerintem remek eposzt. De mi, vagy inkább ki az pontosan? Máris kifejtem.

A Star Wars könyves és képregényes szcénája eléggé rétegműfajnak tekinthető. Az egyébként hatalmas rajongótábornak csak egy szeglete követi írott formában is a messzi-messzi galaxis történeteit. Ennek ellenére a kilencvenes évek óta nagyon fontos történetmesélési eszköz ez a világ bővítésére, és olykor hatalmas történeti ciklusok elmesélését is lehetővé teszi.

Ezek közül a legfrissebb A Köztársaság Fénykora, amely három fázison, alsó hangon huszonnégy regényen és még ennél is több képregénysorozaton keresztül mesél el egy nagy, összekapcsolt történetet. A koncepció már az elejétől nagyon izgalmas volt számomra, és noha sajnos jóval kevesebb embert érdekel, mint bármi, ami a mozgóképes Star Wars-tartalmakhoz kapcsolódik, továbbra is nagyon kedvelem ezt az érát, a karaktereit és a történeteit.

Hol is tartunk?

A Köztársaság Fénykora három fázisból áll, amelyek közül az első körülbelül kétszáz évvel a filmek előtt játszódik. Ebben a főként jedikből álló főhőseink egy új fenyegetéssel, a Nihil nevű, martalócokból álló szervezettel veszik fel a harcot. A Nihil tagjai az ösvénygenerátoroknak nevezett különleges hiperhajtóművek és egy Erő-érzékeny navigátor, Mari San Tekka segítségével gyakorlatilag bármikor, bárhol felbukkanhatnak, a lehető legváratlanabb módokon alkalmazva a hiperűrutazást.

Vezetőjük, Marchion Ro elég veszélyes figura, aki kvázi családi öröksége nyomán ráteszi a kezét a Névtelennek nevezett szörnyekre. Ezek az Erő-használók életenergiájával táplálkozó ragadozók komoly fenyegetést jelentenek a jedikre, képesek ugyanis szörnyű látomásokat zúdítani rájuk, effektíve megbénítva őket, miközben kiszipkázzák belőlük dzsúszt és csak hamu marad utánuk. Marchion a szörnyek felhasználásával elpusztítja a Köztársaság Peremvidékre telepített műveleti központját, a Csillagfény Jelzőállomást, majd egy kísérleti technológia segítségével lezárja a galaxis hiperútvonalainak jelentős részét. Ezzel létrehozza az úgynevezett okklúziós zónát, ahol innentől a Nihil farkastörvényei uralkodnak.

A második fázis még százötven évet ugrik vissza az időben, és azt meséli el, hogyan jött létre a Nihil, illetve hogyan került Marchion egyik felmenőjének, Marda Rónak a birtokába a Névtelen és az irányítására szolgáló jogar. A harmadik fázis aztán visszatér a jelenbe, hogy lezárja a történetet.

A probléma forrása

Ez utóbbi marha erősen indul A sötétség szeme című regénnyel, amelyet az egyik kedvenc újabb Star Wars-íróm, George Mann jegyez. Valami elképesztően jó stílusa van és nagyon erős a hangulatteremtésben, amit elsőként a Dark Legends című, para Star Wars-novellákat gyűjtő antológiájában mutatott meg igazán. A sötétség szeme remekül festette le a jedik és a Köztársaság kétségbeesett helyzetét, valamint azt, ahogyan minden szalmaszálba próbálnak belekapaszkodni, hogy megoldják a Nihil problémáját. Noha egyelőre túl sok eredményt nem érnek el, a regény végére már valamelyest látszik a fény az alagút végén, a történet pedig egy érzelmileg is rendkívül erős ponton zárul.

Aztán jön a következő két könyv, amelyek annyira színvonal alattiak, hogy azt egyszerűen nem tudom elmondani. Ez pedig két embernek köszönhető. Justina Ireland és Tessa Gratton olyan felháborítóan rosszul nyúlt ehhez a történethez, hogy nehéz szavakba foglalni, az pedig, ahogyan belekontárkodtak a harmadik fázisba, egyszerűen megbocsáthatatlan.

Justina Ireland már az első fázisban is jelen volt, és elsőként egy ifjúsági könyvet hozott A bátorság próbája címen, ami egyébként egészen rendben volt. Aztán egy young adult regénnyel jelentkezett, amelyet mindeddig a legrosszabb The High Republic-könyvnek tartottam. A Lopakodó árnyakról van szó, amelyben szinte minden karakter olyan, mintha szándékosan úgy írták volna meg, hogy utáld. Mindenki beképzelt, erőltetetten öntudatos és úgy alapjáraton csak ellenszenves, miközben maga a sztori sem volt különösebben acélos.

Ezen még túllendültem, főleg, hogy a második fázisban egy újabb young adult könyv kapcsolódott Ireland nevéhez, amelybe már az említett Tessa Gratton is bekapcsolódott: ez volt A megtévesztés útja. Ez sem tartozott az erősebb The High Republic-könyvek közé, elsősorban azért, mert beleesett abba a hibába, amelybe a legtöbb young adult besorolású regény. Egyszerűen túl nagy hangsúlyt kapott a románc mindegyik történetszálon. Ráadásul az események a könyv körülbelül nyolcvan százalékában semmiféle mederben nincsenek. Csak úgy véletlenszerűen történnek a dolgok, és a legvégén kap valami irányt az egész cselekmény. Ezt viszont a Lopakodó árnyakkal ellentétben elvitték a hátukon a szereplők.

Ne már…

Na de a harmadik fázis. Justina Ireland A viharral szemben című regénnyel kezdett. Ez lényegében a Lopakodó árnyak folytatása, nagyrészt ugyanazokat a karaktereket mozgatja, akiket már ott is rühelltem, így eleve nehéz pozícióból indult. Ebben a könyvben azonban konkrétan nem történik semmi, ami bármilyen módon előrevinné a történetet. Illetve egyvalami mégis: a rejtélyes fertőzés, amely elkezd terjedni a galaxisban, és hasonló hatással bír, mint a Névtelenek. Ám ez is csak a legvégén van odabiggyesztve, mintha kizárólag azért emelték volna be a sztoriba, hogy legyen bármi létjogosultsága ennek a könyvnek, az ezt követő történetekben pedig ismét úgy bukkan fel, mintha akkor találkoznánk vele először, ennek mentén pedig kb. teljesen kihagyható is lehetne ez a könyv. De oké, ez csak egy young adult történet, a fő történetszál alapvetően a felnőtt regényekben bontakozik ki, ugye?

Nos, igen. Ennek folytatását kapta meg Tessa Gratton Az Erő kísértése címen, és még életemben nem voltam ilyen mérges Star Wars-könyv olvasása közben. A sztori ebben a könyvben sem halad előre semmit. Marchion Ro gyakorlatilag az egész könyv alatt ki van vonva az eseményekből, csak néhány fejezetben bukkan fel a fertőzést tanulmányozva, mintha néha eszébe jutott volna Grattonnak, hogy ja, amúgy itt van az egész éra egyik legjobb karaktere, talán neki is szerepelnie kellene.

A történet fő szála az éra két fontos jedimestere, Elzar Mann és Avar Kriss kapcsolatára épül. Ők egész életükben kimondatlanul egymásba voltak zúgva, de ezzel nem kezdtek igazából semmit, hiszen a jediségbe nem igazán fér bele egy párkapcsolat. Aztán az okklúziós zóna létrejötte után egy évre elszakadtak egymástól, míg Avar csavaros módon vissza nem jutott a Köztársaságba és most, hogy újra együtt vannak, átértékelik a kapcsolatukat, valamint azt, hogyan egyeztethető össze mindaz, amit egymás iránt éreznek a jediséggel. Ez alapvetően még egész érdekes is lenne, de a cselekmény irritálóan nagy részét teszi ki a szerző állítólagos érzelmekről szóló, banális elmélkedése, amely ilyen-olyan módon a konyhafilozófiából mindig átcsap a puszta testiségbe. Ennek nyomán a két főhős közötti interakciók kényelmetlenül nagy része foglalható össze úgy, hogy Elzar és Avar azt próbálják megfilozofálni, hogyan lesz rendben, ha szexelnek. Ez pedig a lehető legnyálasabb, legpátoszosabb módon van prezentálva, majd az egész konfliktus feloldása annyira pofonegyszerű, hogy legszívesebben megfejeltem volna az M2-es metró korlátját, miközben ezt a részt hallgattam a hangoskönyvben.

Ezt kíséri Porter Engle történetszála, aki A sötétség szemében egy régi ellenfelét, a jelenben a Nihilnek dolgozó Viess tábornokot próbálja fénykardhegyre tűzni. A könyv végén fantasztikus önfeláldozást hajt végre, amelyet Az Erő kísértése semmissé tesz, csak azért, hogy ebben a regényben ugyanazt folytassa tovább, mint az előzőben, pontosan ugyanannyi, tehát semennyi sikerrel.

Illetve ott van a fiatalabb lovagok, Bell Zettifar és a vuki Burryaga szála, ami még jó is lehetne. Viszont az, hogy az első fázis után visszahozták a drengirnek nevezett, sötét oldali húsevő növényeket problémaforrásként, szintén kissé izzadságszagú. Ezen a ponton úgy érzem, erre már csak azért volt szükség az összes többi megoldandó probléma mellé, hogy nekik is legyen mit csinálni. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy A Lopakodó árnyak és A viharral szemben után itt is fontos szerepben tetszeleg Xylan Graf, akinek a jelenlétében nagyon nehéz nem a Nihilnek drukkolni.

Egy új remény

Ez a két szerző az egymás után írt két borzalmas könyvével elérte, hogy majdnem az egész érától elment a kedvem. Aztán szerencsére az ezt követő regényt, A Névtelen könnyeit ismét George Mann írta, és zongorázni lehet a különbséget. Amellett, hogy az érából néhány kedvenc karakteremet végre először igazán megmozgatja a harmadik fázisban, releváns fejleményeket és megoldási kísérleteket is kapunk a tényleges problémákra.

Szerencsére innentől a végéig már csak olyan írók könyvei következnek, akikben jóval inkább meg tudok bízni. A fő történetekből még egy young adult regény van hátra, az Into the Light a csodálatos Claudia Gray tollából, egy audio drama Cavan Scott-tól, valamint az éra záró felnőtt regénye, A jedik próbái, amelyet Charles Soule jegyez. Noha ő inkább képregényekben erős, és ez a stílusán azért meglátszik, a történetei mindig remekek, ráadásul A jedik fényével ő indította el az egész szériát, így tökéletes kezekben lesz nála a zárás.

Nagyon kíváncsian várom tehát, hogy a finálé megmenti-e a harmadik fázist, és vele együtt az éra írott történeteinek befejezését. Nem lesz egyszerű a dolog Ireland és Gratton fércmunkái után, de Mann A Névtelen könnyeivel a munka nehezének egy részét az én szememben már el is végezte.

About Author